Nixon – a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül – elrendelte Kambodzsa bombázását. A Menu hadművelet célja az ÉNH-t támogató határmenti bázisok elpusztítása volt. A hadművelet keretén belül lefolytatott akciók 14 hónapig tartottak. A bombázásról 1969 májusában szivárgott ki hír, amikor a The New York Times cikket közölt róla. Nixon tudni akarta, hogy hogyan szivárgott ki a bizalmas információ, ezért utasította az FBI-t, hogy hallgassanak le több újságírót és kormányhivatalnokot. A kormányzat egészen 1972 végéig titkolta a hadműveletet.

1970 márciusában az országban egyre fokozódó észak-vietnami katonai jelenlét miatt zavargások törtek ki Kambodzsában, ahol végül megbuktatták az országot addig irányító Szihanuk herceget. A hatalmat Lon Nol tábornok ragadta magához.

1970 tavaszán Nixon elnök támadást rendelt el a Dél-Vietnammal határos Kambodzsa területén lévő NFF-bázisok ellen. Május eleje és július vége között 13 nagyobb katonai művelet zajlott le, amelyben a dél-vietnami csapatok mellett az amerikai haderő is részt vett. A két hónapig tartó akcióban – amelyet az amerikai hadvezetés „megelőző ellentámadás”-nak nevezett – körülbelül 40 000 dél-vietnami és 30 000 amerikai katona vett részt.

Kambodzsában a határ mentén átvonuló és állomásozó észak-vietnami csapatok ellen indított amerikai támadások nyomán a kommunista erők még mélyebben hatoltak be Kambodzsa belsejébe. Ez tovább destabilizálta Kambodzsát és feltételezhetően nagyban hozzájárult a kommunista Vörös Khmer megerősödéséhez és az 1975-ös hatalomra jutásukhoz. A dél-vietnami és amerikai támadás politikai célja az volt, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültessék Észak-Vietnamot, lehetőleg úgy, hogy az enged azon követeléséből, miszerint a dél-vietnami kormánynak távoznia kell. Az amerikai politikai vezetés a támadásról azt hangoztatta, hogy a kambodzsai hadianyagraktárak megsemmisítésével hozzájárult az amerikai és dél-vietnami veszteségek csökkentéséhez. Bár az akció katonailag valóban sikeres volt, azonban a konfliktus kiterjesztése újabb háborúellenes tiltakozási hullámot váltott ki az amerikai egyetemeken.

1970 szeptemberében az amerikai különleges alakulatok meglepetésszerű támadást intéztek egy Hanoitól 35 km-re található fogolytáboron. Az akció célja amerikai hadifoglyok kiszabadítása volt, de a különleges alakulatok csak egy elhagyatott tábort találtak.

1970 végére 336 000-re csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai katonák száma.

Eközben a háború kilátástalanságának érzése az amerikai katonák soraiban is terjedt. A saigoni parancsnokság becslése szerint mintegy 65 000 amerikai katona használt drogokat 1970-ben. 1971-re az amerikai erők közel 30%-a kísérletezett ópiummal vagy heroinnal a Pentagon becslései szerint. Egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. A morál csökkenésének másik jele, az úgynevezett „fragging” gyakorlatának elterjedése volt, melyben a népszerűtlen tiszteket saját alárendeltjeik többnyire egy repeszgránáttal (angolul fragmentation grenade)^[11] meggyilkolták. A pontos számok nem ismertek, de becslések szerint legalább 600 amerikai tiszt halt meg így és további 1400 vesztette életét „titokzatos” körülmények között.

Háborúellenes tüntetések Amerikában [szerkesztés]

1969. október 6. és 11. között heves zavargások zajlottak Chicagóban, amikor a háború ellen tüntető fiatalok egy radikális csoportja – később a The Weather Underground néven váltak ismertté – felrobbantotta az Egyesült Államok egyetlen rendőrnek emléket állító emlékművét. Ezután a tüntetők körülbelül 300 fős csoportja – botokkal, kövekkel, gázálarcokkal, elsősegély csomagokkal felszerelkezve – törni-zúzni kezdett az utcán, majd összecsapott a kivezényelt rendőrökkel. A zavargások során hat tüntetőt lelőttek és több mint 70-et letartóztattak.

November 15-én lezajlott az Egyesült Államok történetének addigi legnagyobb háborúellenes demonstrációja, amely során csak Washingtonban több százezer (becslések 250 és 500 ezer közé teszik) ember vonult az utcára. A tüntetést levélben üdvözölte Phạm Văn Đồng, a Vietnami Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke. Ez volt az első alkalom, hogy Észak-Vietnam nyilvánosan reagált egy amerikai háborúellenes megmozdulásra. A levél hírére dühösen reagáltak az amerikai konzervatívok, így Spiro Agnew alelnök is.

Később a Kambodzsa bombázásáról szóló hírek újabb diáktüntetések sorát eredményezték. Az egyik ilyen tüntetés alkalmával, 1970. május 4-én az ohiói Kent State egyetemen a Nemzeti Gárda tagjai a tömegbe lőve négy fiatalt megöltek, kilencet pedig megsebesítettek. Pár nappal később a Mississippi állambeli Jackson egyetemén halt meg két diák, amikor a kivonuló rendőrök a tömegbe lőttek. Egyik esetben sem vontak senkit felelőségre a lövöldözések kapcsán.

Az Egyesült Államokban a rendfenntartó erők kemény fellépése ellenére folyamatosan zajlottak az egyre növekvő létszámú háborúellenes utcai megmozdulások. 1971 áprilisában 200 000 tüntető vonult a Fehér Házhoz, ahol a tüntetés egyik vezérszónoka John Kerry későbbi szenátor és 2004-es demokrata elnökjelölt volt. A tüntetést a Vietnami veteránok a háború ellen nevű szervezet vezette, mely szervezet az év elején a veteránok között kiterjedt kutatómunkát végzett – ez volt az ún. „Téli katona vizsgálat”^[12] –, amely során bebizonyosodott, hogy a Mỹ Lai-i mészárlás során történtek nem egy egyedi, fékevesztett katonai egység elszigetelt esete volt, hanem általánosan alkalmazott eljárás.

1972 júliusában Jane Fonda amerikai színésznő körutat tett a VDK-ban, és három alkalommal beszélt a hanoi rádióban. Egy alkalommal a következőket mondta:^[13][14]

„	Itt Jane Fonda beszél Hanoiból, és elsősorban az amerikai katonákhoz szólok… Nem tudom, mint mondanak nektek a tisztjeitek, de a fegyvereitek illegálisak és ez nem csak szónoklat. Azok az emberek, akik arra utasítanak benneteket, hogy használjátok a fegyvereiteket, azok a nemzetközi törvények értelmében háborús bűnösök, és a múltban, Németországban és Japánban, azokat, akik ilyen bűncselekményeket követtek el, bíróság elé állították és kivégezték.	”

Fonda észak-vietnami kalandja népszerű volt a harciasabb háborúellenes tüntetők körében, de sok amerikai egyszerűen hazaárulásnak tartotta a tettét. Bár Fonda később többször is kijelentette, hogy megbánta akkori nyilatkozatait és nem akart megsérteni senkit, sokan ezek után is csak a „Hanoi Jane” gúnynéven emlegették.

Tárgyalások a színfalak mögött [szerkesztés]

1972. március 30-án az északi hadsereg 120 000 katonája és több ezer NFF harcos összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első hullám Dél-Vietnam északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területekre mért csapást. A csaták egészen júliusig tartottak, mindkét oldalnak súlyos veszteségeket okozva. Ekkorra már csak 70 000 amerikai állomásozott az országban és közülük csupán 6000 tartozott harcoló alakulatokhoz. Bár Thiệu dél-vietnami elnöknek a délen harcoló északi erők mintegy ötszöröse, 1 000 000 katona állt rendelkezésére, demoralizált csapatai az amerikaiak légi és logisztikai támogatása nélkül valószínűleg összeomlottak volna.

Májusban Thiệu elnök bezáratta a dél-vietnami főiskolákat és egyetemeket, hogy a diákokat is besorozzák és elrendelte a statáriumot.

Nem sokkal az amerikai elnökválasztások előtt, 1972. október 8-ánKissinger – több mint egyéves egyezkedés után – kompromisszumra jutott az Észak-Vietnamot képviselő Lê Ðức Thọval. A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor az ellenőrzése alatt lévő területeket és az USA pótolhatta a déliek fegyvereit – új fegyvereket azonban nem küldhetett. Hogy magukat még az egyezmény véglegesítése előtt kedvezőbb pozícióba hozzák, az érvényben lévő tűzszünet ellenére mindkét fél igyekezett újabb területeket az ellenőrzése alá vonni. Ezenkívül az Egyesült Államok 2 milliárd dollár értékű fegyvert szállított a délieknek mindössze hat hét leforgása alatt, így 1972-ben Dél-Vietnamnak lett a világon a negyedik legnagyobb légiereje. titkos párizsi tárgyalásai során

Az 1972-es elnökválasztási kampány során ismét fontos téma lett a háború. George McGovern háborúellenes demokrata jelölt volt Nixon elnök kihívója. Nixon elnök, akinek otthoni népszerűsége az amerikai csapatkivonások, és az Észak-Vietnam elleni bombázások újbóli elrendelése után megerősödött, 1972 novemberében megnyerte a választásokat, a szavazatok több mint 60%-át szerezve meg. Az Egyesült Államok egészen 1972. december 30-áig folytatta Észak-Vietnam intenzív bombázását.

1973. január 5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva Nixon elnök bejelentette a hadműveletek felfüggesztését, amelyet később a teljes amerikai haderő Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. Az októberi megállapodás elemeit csak néhol módosító párizsi békeszerződés aláírása 1973. január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok vietnami konfliktusban való részvételét. A békeszerződés értelmében azonnali tűzszünet lépett életbe Észak- és Dél-Vietnam egész területén, 60 napon belül (március 29-éig) az utolsó amerikai katonának is el kellett hagynia az országot, illetve fel kellett számolni az összes amerikai támaszpontot, valamint az összes külföldi katonának ki kellett vonulnia Laosz és Kambodzsa területéről. A békeszerződés biztosította a Dél-Vietnam önrendelkezésének jogát, de engedélyezte a délen tartózkodó északi csapatok maradását is. Az első amerikai hadifoglyokat február 11-én engedték szabadon.

A párizsi békeszerződés aláírása után felállított Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (International Commission of Control and Supervision, ICCS) feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. A békeszerződés többek között arról rendelkezett, hogy a Bizottságnak Kanada, Magyarország, Indonézia és Lengyelország képviselőiből kell állnia. Az ICCS működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek, és végül a teljes kudarc jellemezték. Vietnami szolgálata teljesítése közben több magyar katonatiszt is életét vesztette.^[15]

Dél-Vietnam összeomlása (1974–1975)[szerkesztés]

A béke nem volt tartós. Mindkét fél egymást okolta a tűzszünet megsértésével és kiújultak a harcok. Nixon ígéretet tett ugyan Dél-Vietnamnak, hogy katonai segítséget nyújt, amennyiben a hadi helyzet válságosra fordul, ám az ekkor kibontakozó Watergate-botrány1974. augusztus 8-án le is mondott. Utóda alelnöke, Gerald Ford lett. A Kongresszus minden katonai segítségnyújtást megtiltott Indokínában. A gazdasági segélyek nem szűntek meg teljesen, azonban a dél-vietnami kormány korrupt tagjainak köszönhetően csekély részüket fordították csupán a valós katonai erőfeszítések támogatására. Eközben a Szovjetunió – versenyezve Kínával a délkelet-ázsiai befolyásért – 1974 végétől felújította fegyverszállításait Észak-Vietnam számára. alatt az elnök politikai életbenmaradásáért küzdött, végül

Gerald Ford 1974. szeptember 16-án bejelentette, hogy mentességet ad a büntetés alól a sorozást elkerülőknek és a katonaszökevényeknek. A kegyelmi program 1975. március 31-éig adott határidőt az érintetteknek arra, hogy állampolgári esküt tegyenek. Ezenkívül két évig társadalmi munkában kellett részt venniük. Az érintett 124 000 emberből körülbelül 22 500 vett részt a programban.

1974 decemberében az ÉNH egységei támadást intéztek Phuoc Long tartomány ellen. Ford elnök diplomáciai úton tiltakozott. Thiệu dél-vietnami elnök kijelentette, hogy a háború ezzel folytatódik, és elrendelte a felkészülést az invázióra.

1975. január 8-án az északi kommunista vezetés jóváhagyta a Dél-Vietnam megszállásáról szóló katonai tervet. A terv szerint két éven belül sikerül a végső győzelmet elérni.

Az északi csapatok 1975. március 10-én lerohanták az ország középső tartományait, ennek során a VKH katonáinak felét körbezárták. Három nap múlva Thiệu elnök feladta az északi és a középső tartományokat, és a Mekong-delta védelmére próbálta koncentrálni katonai erejét. Huế1975. március 25-én, Đà Nẵng március 30-án esett el. Đà Nẵngban egy 100 000 fős VKH erő adta meg magát harc nélkül, miután parancsnokaik magukra hagyták őket. Saigon és a déli országrész irányába március 31-én indult meg a végső előrenyomulás.

1975. április 21-én Thiệu elnök lemondott. Másfél órás leköszönő beszédében Thiệu felolvasta Nixon 1972-ben írt levelét, amelyben az amerikai elnök biztosítja őt, hogy Amerika „komoly megtorló lépéseket” tesz meg abban az esetben, ha Dél-Vietnamot katonai fenyegetés érné. Thiệu elítélte a párizsi békeszerződést, Henry Kissingert és az Egyesült Államokat. „Az Egyesült Államok nem tartotta meg az ígéretét. Ez embertelen, megbízhatatlan, felelőtlen” – mondta.

Április 23-án 100 000 fős északi hadsereg indult meg Saigon felé. Ugyanezen a napon Ford elnök bejelentette, hogy Amerika számára a háború véget ért. Április 28-án Dương Văn Minh tábornok vette át Dél-Vietnam irányítását, de sikertelenül próbált tűzszünetet elérni.

Másnap Ford elnök elrendelte az utolsó amerikai állampolgárok evakuálását is. Az evakuálás kezdetben a Tân Sơn Nhứt légitámaszpontról zajlott, de az észak-vietnami tüzérségi tűz és a fosztogató dél-vietnamiak miatt ezt a szerepet a nagykövetség vette át. Április 30-án reggelre a nagykövetséget védő utolsó tengerészgyalogos is elhagyta Saigont, majd nem sokkal később Minh tábornok a rádióban bejelentette a feltétel nélküli megadást. Az (Észak-)Vietnami Néphadsereg 55 nap alatt sikeresen végrehajtotta a két évesre tervezett offenzívát.

Áldozatok [szerkesztés]

A háború áldozatainak számára a vietnami oldalon csak becslések léteznek. A Vietnam által 1995. április 3-án közzétett statisztikák szerint közel egymillió vietnami katona esett el a háború során. Ebből a dél-vietnami oldalon – amerikai becslések szerint – közel 250 000, északi oldalon pedig 650 000. További 4 millió vietnami civil halálos áldozat volt.

A vietnami sebesültek számáról nincsenek pontos adatok. A mai napig halnak meg emberek a fel nem robbant bombák miatt Vietnam területén.

Az amerikai áldozatok közül 58 253^[16] vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. További 153 303 amerikai sebesült meg, így az amerikai veszteségek száma 211 556 fő. Több mint 2,5 millió amerikai szolgált Vietnamban.

423^[17] (más források szerint 496^[18] vagy 499^[19]) ausztrál katona halt meg és több mint 2300 megsebesült. Közel 60 000 ausztrál katona szolgált Vietnamban.

55 új-zélandi katona vesztette életét^[20] és körülbelül 200 sebesült meg.

4407 dél-koreai halt meg^[21] és 17 060 megsebesült^[21].

Hadviselés és haditechnika [szerkesztés]

Az NFF a háború kezdeti szakaszában még a Ho Si Minh-ösvényen folyamatosan érkező észak-vietnami reguláris csapatok támogatásával sem vehette fel a harcot a műszaki, logisztikai és létszámfölényben lévő dél-vietnami kormányerőkkel illetve az amerikai katonasággal. A háború kezdeti szakaszában a Dél-Vietnamba északról érkező utánpótlás napi 15 tonnát tett ki, addig az Egyesült Államok 1967-ben már havi egymillió tonnányi utánpótlást juttatott el az országba, ami átlagban minden ott állomásozó amerikai katona számára napi 50 kg-nak felelt meg. A dzsungelben elszigetelt amerikai bázisok személyzetének nem csak cigarettát és sört, de gyakran meleg élelmet is szállítottak a helikopterek.

Az NFF és az északi regurális hadsereg harci műveleteit jellemzően a gerilla-hadviselés jellemezte. Általában kis létszámú, mozgékony csapatok beásva várakoztak a járőröző VKH és az amerikai csapatokra. Gyors rajtaütés után a harcérintkezést még azelőtt megszüntették, mielőtt az amerikai tüzérség vagy a légierő csapást mérhetett volna rájuk, vagy pedig olyan közel húzódtak, amennyire csak tudtak, ezzel téve lehetetlenné a tüzérségi vagy a légicsapást. Nagy létszámú erők összetűzésére csak ritkán került sor.

Sok áldozatot szedtek a gerillák által felállított csapdák, aknák és rejtett bombák. Ezekhez a házilag barkácsolt robbanótestekhez fel nem robbant amerikai bombákat szedtek szét és használtak fel. A veszélyes művelet során bekövetkező robbanásokban számtalan gerilla veszítette életét.

Az amerikaiak az Észak-Vietnam ellen 8 éven át tartó légi offenzíva során közel 8 millió tonnányi bombát dobtak le, ami a második világháborúban ledobott mennyiség négyszerese. Kezdetben az amerikai bombázók a határ mentén végighúzódó erdősávot, illetve a Hanoi és Haiphong környékén található olajfinomítókat és ipari létesítményeket bombázták. Nixon idejére viszont már rendszeressé vált a lakott területek bombázása is, esetenként Hanoi belvárosát is súlyos csapás érte, jelentős számú civil áldozatot követelve.

„Free fire zone”, „Search and destroy”, „Body count”[szerkesztés]

Az egyik, amerikaiak által alkalmazott taktika Westmoreland tábornok(free fire zone vagy free strike zone) kijelölése volt. Ezeken a területeken, melyek eredetileg az NFF ellenőrzése alatt álltak, az amerikai katonaság számára minden személy ellenségesnek minősült, beleértve a civil lakosságot is. A zónákba eső falvakat rendszeresen ágyúzták, illetve bombázták. ötlete alapján az úgynevezett „szabad tűzkörzetek”

Westmoreland tábornok vezette be a „felkutatni és elpusztítani” (search and destroy) kifejezést, ahogyan a legtöbb „szabad tűzkörzetben” végrehajtandó hadművelet alapvető feladatát nevezték. Eredetileg azt a feladatot takarta ez a kifejezés, hogy a járőröző dél-vietnami és amerikai egységek felkutatják és megsemmisítik a beszivárgó kommunista csapatokat. A háború kezdetén senki nem gondolt negatív dolgokra, de a gerilla hadviselés miatt az amerikai TV képernyőkön egészen más kép tükröződött: kitelepített civil lakosság, amerikai katonák által felégetett falvak.

Az amerikai katonai vezetés stratégiája a háború első szakaszában az ellenség kimerítése (attrition) volt. A sikert a megölt ellenséges katonák(body count) mérték. Westmoreland célja az volt, hogy a lehető legnagyobb emberveszteséget okozza a észak-vietnami és a gerilla csapatoknak, de agresszív terve eleve kudarcra volt ítélve, mivel évente 200 000 észak-vietnami érte el a sorköteles kort. számában

Agent Orange [szerkesztés]

A Ranch Hand hadművelet 1962 elején kezdődött meg, melynek célja az volt, hogy eltüntessék a fő utánpótlási útvonalak mellől a sűrű lombkoronát, az aljnövényzetet és deszikálják (kiszárítsák) az ellenfél növénytermelő területeinek egy részét, csökkentve az élelmiszerutánpótlás mennyiségét. A háború előrehaladtával a hadművelet kiszélesedett és nemcsak az utak közvetlen környezetét, hanem attól távol eső erdőségek széles sávját is permetezték – többek között az Agent Orange („Narancs Ügynök”) nevű – növényvédő vegyszerek tömény oldataival, hogy azok így elhullajtsák lombjaikat. Az Orange-vegyszer súlyosan egészségkárosító hatású dioxint is tartalmazott, amely a helyiek szerint napjainkig éreztetik hatásukat. A háború utáni vietnami kormány becslése szerint 4,8 millió lakos volt kitéve az Agent Orange hatásainak, amely 400 000 ember halálát és 500 000 torzszülött gyermek születését okozta. A vitatott kérdéseket emberjogi aktivisták időről-időre a felszínre hozva elemzik, ami rendre a napi sajtó középpontjába kerül. Egy ENSZ-határozatot követően 1971-ben befejezték az alkalmazását, majd 1972 tavaszára a Johnston-atollra szállították a teljes megmaradt készletet, ahol 1977-ben égetéssel megsemmisítették a tengerfelszínen. Ezen kívül Agent WhiteBlue szereket is alkalmaztak, illetve irtották a maláriaszúnyogokat is. és

A helikopterháború [szerkesztés]

A háború emblémájává vált a helikopter is. Már a koreai háború során bebizonyosodott, hogy mekkora előnyt nyújtanak a helikopterek ilyen nehéz terepen, aztán Vietnamban már létezni sem lehetett volna nélkülük. A legelterjedtebb típus az 1960-ban hadrendbe állított UH–1 Iroquois, becenevén a „Huey” volt, melyből a háború végéig több mint 1200 darabot^[22] lőttek le az NFF gerillák. A Hueyt eredetileg mentési és betegszállítási célokra kívánta alkalmazni az Amerikai Hadsereg, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha a helikopter alkalmas arra, hogy a nehéz terepről kimentse a sebesülteket, akkor alkalmas arra is, hogy a katonákat a bevetés helyszínére szállítsa. A helikopterek széles körű alkalmazása és a légimozgékonyságú (airmobile) katonai egységek felállítása, a harcoló csapatok korábban elképzelhetetlen mobilitásához vezettek.

A háború során szerzett tapasztalatok alapján fejlesztették ki az AH–1 Cobrát is. Kifejlesztéséhez az a felismerés vezetett, hogy a bevetésre induló katonákat szállító UH–1-esek teljesen védtelenek voltak leszállás közben. A Cobra 1967-es rendszerbe állításáig átalakított, nem irányított rakétákkal felszerelt Hueyk próbálták meg a leszállóövezetet előzetesen megtisztítani.

Teherszállításra elsődlegesen a CH–47 Chinook és a CH–54 Skycrane szolgált. Ezek a típusok harcjárműveket, páncélozott szállítójárműveket, teherautókat, ágyúkat, földmunkagépeket voltak képesek távoli, félreeső vidékekre szállítani. Ennek köszönhetően egy-egy tüzérségi támogatóbázis kiépítése rendkívül rövid időt vett igénybe.

A vietnami háború kulturális vonatkozásai[szerkesztés]

A háború és az amerikai televízió [szerkesztés]

1960-ban az amerikai háztartások több mint 85%-ban^[23] volt TV készülék, ám ekkor a fő információforrásnak még a rádió és a nyomtatott sajtó bizonyult, mivel a helyi műsorszolgáltatók csak 1963-ban kezdték meg a napi rendszerességű híradók sugárzását. Idővel, az amerikai beavatkozás erősödése nyomán mind több TV-társaság küldött tudósítókat a helyszínre. Az amerikai hadvezetés örült ennek a fejleménynek, mert úgy vélték, hogy az új média majd megismerteti a világgal az amerikai hadsereg erejét; ezért a televíziós stábok engedélyt kaptak arra, hogy a harcmezőre is kövessék a csapatokat.

A televízió a korábbi haditudósításokhoz képest teljesen más képet mutatott be. A kézikamerás felvételek és a hordozható hangrögzítő eszközök a közkatona nézőpontjából mutatták meg a háborút. A TV-ben látott haditudósítások alapja egy-egy katona, vagy egy kisebb csoport egyedi kis történetének bemutatása lett. Gyakran az is látható volt, hogy ki hogyan viseli a háború megpróbáltatásait.

Az egyik legelső riport, amely komoly felzúdulást okozott a Fehér Házban, az az 1965. augusztus 3-án, a CBS televízió esti híradójában sugárzott tudósítás volt, amelyben látható volt, ahogyan egy tengerészgyalogos egység porig rombol egy dél-vietnami falut, mivel azt a Vietkong búvóhelyének vélték (a falu környékén korábban elszórt lövöldözés alakult ki). A faluban csak öregek és gyerekek voltak, így ez a tudósítás végül egészen más képet mutatott, mint a korábbiak. A riport központi alanyai most először nem az amerikai katonák voltak, hanem egy vietnami falu lakosai. A tudósítás végén a riporter a következőképpen foglalta össze az eseményeket:

„	„(…) Vietnamban, mint bárhol másutt Ázsiában, a tulajdon, a ház jelent mindent. Az ember az ősei földjén él a családjával. A szülei a közelben vannak eltemetve. (…) Nem kétséges, hogy az amerikai tűzerő katonai győzelmet hozhat. De egy vietnami földművesnek – akinek az otthon egy életen át tartó kimerítő munkát jelent – sokkal több kell elnöki ígéreteknél ahhoz, hogy meggyőzzük arról, hogy mi az ő oldalán állunk.”[24]	”

A másik jól ismert eset az 1968-as Tết-offenzívához köthető, amikor Walter Cronkite, az amerikai részvétel egyik támogatója az átfogó észak-vietnami támadás után nem sokkal azt mondta: „ezt a háborút már nem lehet megnyerni”.

Sok háborúpárti konzervatív ma is úgy tartja, hogy a CBS tudósításai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államokban ennyire negatív megítélés alá került a konfliktus.

A vietnami háború volt az első és egyben az egyetlen olyan amerikai háború, ahonnan az amerikai televíziók komolyabb korlátozás és cenzúra nélkül tudósíthattak.^[25]

Filmművészet [szerkesztés]

Dokumentumfilmek [

Oldal: hadműveletek
CSÁ ÉN CSÓKA DOMINIK VOK EZ ITT A MINDEN VICCES.HU LAPJÁNAK A VEZETŐJE - © 2008 - 2024 - gylekez.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat